Évbúcsúztató – Gaál Zsófi beszéde
Kedves tanárok, és diákok!
Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy a pedagógiai és családsegítő osztály nevében búcsúzzam az iskolától.
Olyan gyorsan telt el két év, hogy hirtelen nem is emlékszem semmire, csak a Maslow-piramisra, aminek sajnos ma is eléggé az alján rekedtem… (Éhes és fáradt vagyok.)
Azért mégis fel tudtam idézni azt a lelki megnyugvást, ami akkor ért, amikor rájöttem, hogy vannak helyek a földön, ahol emberként és felnőttként kezelnek, meghallgatnak, segítenek. Mert ez az a hely ahol sokunk életében először számított, hogy mit gondolunk.
Egy-két emberen kívül mindenki napot lopni vagy egy matricáért jött ide ’15 szeptemberében. Aztán szép lassan felfigyeltünk arra, hogy nem került elő a hatalmas tölcsér, amin keresztül eddig próbálták az agyunkba tömni, hogy Mária Terézia hogyan próbálta alkalmazni Thalesz-tételét in English.
Felháborodva tapasztaltuk, hogy alig lehet valami rosszat mondani a tanárainkról és így kénytelenek vagyunk szakmai kérdéseket megvitatni a dohányzóban.
Több hétbe telt, mire megértettük, hogy hibázni nem bűn, és elfogadtuk, hogy a jó munkáért dicséret jár. Megtaláltuk a hangunkat. Bátorságot kaptunk.
A Szaléziakat azért választottam 6 éve, mert velük önmagam lehettem, és bár még csak idén tudta meg az iskola, hogy ki is az a Margit mama (szegényke sok fejfájást okozott), örömmel jelentem, hogy Don Bosco és az intézmény pedagógiája nagyszerű összhangban van.
Köszönöm hát ezt a két fantasztikus évet, a rengeteg élményt, a hasznos tudást, aminél fel sem merül a kérdés, hogy ezt már mégis minek kellett megtanulni… Na jó, egy-két osztálytársam biztosan nem osztotta ezt a véleményt excel táblázat és ppt fölé görnyedve. J
Velük dacolva most még is azt mondom, büszke vagyok arra, hogy itt tanulhattam és bátran nézek szembe rám váró feladatokkal szerető és támogató tanárokkal és diákokkal az oldalamon.
Az oktatási rendszer még nem veszett el. Készen állunk a harcra!
Köszönöm.